A Maros megyei Bonyhán immár a felújított Bethlen-kastélyt 2023. október 28-án avatták fel.

Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy két részről is támogatást kaptam, hogy részt vehessek e neves alkalmon. A munkahelyemről, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek restaurátoraként, és a Makkoshotyka Beitzi Mária Református Nőszövetség küldötteként. Tanászi Árpád, a Gyűjtemények könyvtárigazgatója által gondos szervezéssel és Isten kegyelméből ott voltam. (Voltunk hatan, mint munkatársak) Az ünnepség előtti napokban zuhogott az eső, de 28-a reggelére ragyogó napsütésre ébredtünk, mert az égiek is tudták, aznap milyen nagy eseménynek leszünk szemtanúi.

Mintegy ötezer ember gyűlt össze, és ötezer ember ajkáról szólt Az egyháznak a Jézus a fundamentoma című ének. Egyenruhás fúvósok és népviseletbe öltözött hölgyek zászlóval a kezükben vonultak fel és nyitották meg az ünnepi műsort. Nagyon megható volt, ugyanakkor felemelő érzés. Igét hirdetett Kató Béla püspök úr, majd a köszöntő és köszönő beszédek következtek. Két nevet szeretnék említeni, Boros Melinda, az Erdélyi Református Egyház Nőszövetségének elnöke, aki hosszasan beszámolt a kastély felújításának vívmányairól, sikereiről, és arról az összefogásról, amit az erdélyi nőszövetség tanúsított. A másik hölgy, Bethlen Júlia, a Bethlen család egyenes ágon az utolsó sarja, aki röviden szólt a kastélyból való kilakoltatásáról és gyermekkoráról. Majd örömét fejezte ki, hogy jó kezekbe került az egykori lakóhelyeként szolgált bonyhai kastély. Igen. A Nőszövetség megharcolta a kitűzött célt. Mondhatták volna, itt vagyunk, győztünk, de nem mondták, mert tudták, ehhez a nagy munkához, beruházáshoz elsősorban Isten segítsége kellett, de kellett a férfierő, szakmai tudás, és nem utolsósorban anyagi támogatás. Az igehirdetés, az ünnepi beszámolók, a hálaadások és a köszönetnyilvánítások után következett a könyvbemutató. Egy olyan reprezentatív könyvnek a bemutatása, ami erre az alkalomra jelent meg Tanászi Árpád gondozásában.

Tanászi Árpád hithű református családban született Bonyhán. Innen indult el a pályája felé, itt kapta meg a szüleitől azt a szeretetet, támogatást és az egyházhoz való tartozását, hogy a lelkipásztori hivatást választotta. A lelkipásztori munkája mellett, jelenleg a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárának igazgatója, aki feladatköreivel párhuzamosan tudományos munkával, kutatásokkal is foglalkozik, és egy nemes felkérésre így született meg szerkesztésében „A tisztességes hírnév, örökös vagyon – a múlt és jövő forrása, a bethleni Bethlenek” című kiadvány. A kiadvány  létrehozásában nagy segítségére voltak munkatársai, illetve Tatár Anikó … lelkipásztor, több erdélyi lelkész. Aki kézben tartja ezt a kiadványt egy felbecsülhetetlen értékkel áll szemben. A szerzők írnak a Bethlen család múltjáról, tevékenységéről, a halálra ítélt kastélyról és feltámadásáról, hagyatékolásáról. Én az Árva Bethlen Kata által működtetett hímzőműhelyt szeretném kiemelni. Nem csak azért, mert textílrestaurátor vagyok, hanem azért is, mert oly sok nőszövetségen belül hímeznek a lányok, asszonyok, sőt szakkör formában is tevékenykednek.

„Az udvarban hímző műhelyt is létesített. Művészi tevékenységének egyik megnyilatkoztatása a fonalas munkáiban, azaz kézimunkáiban öltött testet. Erről a tevékenységről nem csak a levelei tanúskodnak, hanem elsősorban a ránk maradt munkái. Ezek az általa vagy hímző műhelye által készített munkák a 18. század Erdélyének szellemi arcát tükrözik, és mint ilyenek betekintést nyújtanak az ő, valamint Erdély felső társadalmi osztályának az ízlésirányába. Árva Bethlen Kata grófnő házában sok kézimunka készült, amit a rokonokhoz írt leveleiből tudunk. 29 évesen a hímzések kiváló ismerőjének a hírében állt. Kata a patyolatot ajánlotta hímzésre, mivel a kevésbé szép és becses gyolcs nem felelt meg a kifinomult ízlésének. Leveleiből arról is értesülünk, hogy a patyolat használata bár értékesebb volta miatt fényűzést is jelent, azonban drágább hímzőfonalat és több aprólékosabb munkát igényel. A hímzéshez általában skófiumot, azaz aranyból és ezüstből vékonyra sodrott fonalat használtak. A legkedveltebb szín a borvörös volt, amelyet „karmasin”-nak nevezett. Mint a református egyháznak buzgó tagja nem csak az általa alapított templomokat látta el szükséges felszereléssel, hanem bőségesen megajándékozta a korábban megalakult gyülekezeteket is.” Az idézet Bátoriné dr. Misák Marianna és Tanászi Árpád kutatásából ered. Ezeket a fennmaradt hímzéseket ma már úgy nevezzük, hogy úrihímzés. Az úrihímzést Erdélyben és az anyaországban is varrják, művelik, és büszkén mondhatjuk, hogy el is nyerte a magyar kulturális örökség nagydíját.

A könyvbemutató után felcsendült a magyar himnusz a mintegy ötezer ember ajkáról, és szétterjedt nemzeti imádságunk egész Bonyhán. Talán szem nem maradt szárazon. Még egy pillantást vetettünk a kastélyra és elindultunk a szállásunkra. Másnap, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, részt vettünk a sóváradi református gyülekezet közösségében az istentiszteleten, melyet a helyi lelkipásztor Tatár Tibor tartott, hogy hálát adjunk mindazokért, amiket láttunk, hallottunk, tapasztaltunk.

Örökre elraktároztam (raktároztuk) a kedves élményt. Találkoztunk idegenekkel, ismerősökkel, magunkkal.

Ember-, ország-, világképünk kitágult.

Minden téren gazdagodtunk. Ide még visszavágyok.

Rádainé Bodnár Katalin

a Sárospataki. Ref. Koll. Tud. Gyűjt. restaurátora

a Makkoshotykai Nőszövetség tagja